Arra emlékszem, hogy nagyon féltem, fájdalmaim voltak és folyton éhes voltam… Egy tujabokor alatt húztam meg magam, A kicsiket próbáltam védeni és melengetni, amennyire csak tudtam, bár a puszta földön ez eléggé nehezen ment, de itt legalább nem voltunk a szeme előtt azoknak, akik nap mint nap bántottak, üldöztek.
Majd egy nagy fehér autó jött emberekkel és többekkel együtt minket is betettek és elvittek. Az új helyen nem tudtam, mi fog történni velünk. Nem nagyon mertem előmerészkedni, csak addig, amíg ettem. Ahogy teltek a napok, kezdtem megérteni, hogy itt nem bántanak és adnak enni, biztonságban vagyok, bár a lábam még mindig nagyon fájt. Akik bejártak hozzám a kennelbe minden nap, próbáltak szeretgetni és nyugtatni, hogy ne féljek, most már minden rendben lesz. Bár itt ugyan nem maradhatok sokáig, de megígérték, hogy kitalálnak valamit.

Aztán egyszer újra betettek egy autóba a négy kicsinyemmel együtt, és elindultunk. Most már nem féltem annyira és menet közben simogatták a buksimat, hogy jobban érezzem magam. Ahová most érkeztünk, ott már nem voltam bezárva, egy nagy udvaron szaladgálhattam a kölykökkel együtt, bár a sérült lábam miatt ez csak nehezen ment. Szeretgettek, simogattak sokat, játszottak a kicsikékkel a kisgazdik. Mondták, hogy még híznom kell ahhoz, hogy kórházba vihessenek és a kicsinyeimnek önállóan kell enniük.
A kicsik már kezdtek is szépen eszegetni- ők mindig külön kapták a finomságokat-, amikor megtörtént a baj. Az egyik kölyköcske nem akart enni és kedvetlen volt, azt mondták, hogy biztos beteg és elvitték orvoshoz. Másnap már egy másik kölyköcske is beteg lett és így tovább… Mindegyik kicsi kapott sokféle orvosságot, szurikat és ahogy mondták, infúziót is, de minden hiába, két kicsikém mégis átment a szivárványhídon… befogadóinkkal együtt megsirattuk őket…

A két életben maradt kicsim szépen növekedett , önállóan evett, mikor eljött az idő. Újra autóba szálltunk és engem kórházba vittek. Ott nagyon féltem eleinte, de sajnos maradnom kellett. Hetekig próbálták kezelni többszörösen törött lábamat. Ez idő alatt nagyon megszerettük egymást a kórházban dolgozókkal és én nagyon jól viselkedtem, hogy ne legyen rám panasz! Mivel a lábam nem akart javulni a kezelések hatására, meg kellett, hogy operáljanak. Elaltattak és mire felébredtem, már csak három lábam volt. Most már nincs fájdalmam végre! Azt mondják én így is tökéletes vagyok és én elhiszem! Befogadóim, támogatóim próbáltak nekem örökbefogadó gazdit keresni, de úgy tűnt, nem kellek senkinek így, fogyatékosan… de hát én így is tökéletes vagyok, azt mondták!!!!

Majd egy szép napon sikerült! A befogadó gazdimat felhívták, hogy Németországban vár rám egy végleges otthon, készülődjünk! Újabb műtét következett, azért, hogy ne szülessen több gazdátlan kölyköcském, ne legyen több fölösleges, árva kiskutya és idős koromra nehogy daganatos legyek, így is volt már elég bajom. Készen vagyunk!!! Most arra várok, hogy újra jöjjön értem egy autó, ami már a végleges otthonomba visz! Ahol életem végéig csak szeretetben és gondoskodásban lesz részem, ahol többé nem lesz fájdalmam, soha nem leszek éhes és nem fognak bántani. A gazdik boldogok lesznek ha három lábamon odabicegek és nagy fekete buksimat az ölükbe hajtom, más dolgom sem lesz, mint szeretni őket!

A kórházban azt mondták a dolgozók, hogy megsiratnak ha elmegyek… én is őket… és köszönöm mindenkinek, hogy nem hagytak meghalni…
Puszi!
Boróka
Utóírat: Ha bárhogyan tudnál segíteni sorstársaimnak, kérlek telefonálj vagy írj:
70/324-1523, ozdigazdikereso@gmail.com, www.gportal.hu/ozdi-gazdikereso vagy Facebook-on: http://www.facebook.com/groups/165571733505635?ap=1

Boróka mama történetét a kezdetektől követtük és lehetőségeinkhez mérten segítettük. Helyet sajnos nem találtunk neki, de kezelésének költségeit az alapítvány vállalta. Ezzel tudtuk segíteni, hogy új életet kezdhessen. Sikerült!

Nagyon boldog, hosszú életet kívánunk Boróka!