Tudjuk, hogy rengeteg fiatal és egészséges állat várja az igazi gazdit, de tapasztalatból tudjuk, hogy az önzetlen szeretet nem korhoz kötött.

Az Alapítvány védencei már leszolgáltak egy életet és egy életen át tanulták az ember nyelvét, a hozzá való alkalmazkodást. Majd egyik pillanatról a másikra a megszokott otthonukból egy rettenetes világba csöppennek. Az utcára, amely teli van veszéllyel, agresszív emberekkel, nem fékező autókkal, idegen kutyákkal, éhezéssel, évszaktól függően faggyal vagy gutaütő meleggel.
És Ők nem értik, miért történik mindez… hiszen látásuk, hallásuk már nem tökéletes, túlélési esélyük szinte semmi.
Vagy sintértelepre kerülnek.
De szerencsésebbnek mondható-e, akit „gazdája” vagy gazdája halála miatt az örökösök sintérkézre adnak? (Ha az Ő szemükkel nézzük, a válasz egyértelmű…)
Sintértelep, ahol acsarkodó sorstársak fogadják, ketrecben kerülnek, ahol megfordulni is alig tudnak. A szobatiszta, esetleg már anyagcserezavarokkal küzdő öreg kutya a saját ürülékében kénytelen létezni… míg jön a megváltó ??? injekció (melyből jó esetben nem spórolják ki a hatóanyagot és nem órákig, napokig tart a haláltusa)…. mert ez a valóság 2010-ben, Magyarországon!

Minden védencünknek kialakult életformája van, ami azt jelenti, hogy ők már nem a tanítást (kutyaiskola, kiképzés, stb.), hanem a nyugodt „nyugdíjas” , szeretettel és gondoskodással teli életet szeretnének élni. Alkalmazkodni, a tévhitekkel ellentétben ők is kiválóan tudnak, de náluk a szeretet jelent mindent.
A befogadónak tudni kell, hogy Ők speciálisabb ápolást, ellátást igényelnek. Ezért különös körültekintéssel választjuk ki a leendő gazdit, hogy védencünkkel egy életre társak lehessenek.